A hüllők az evolúció során, hozzávetőlegesen 250 millió évvel ezelőtt, elsőként kialakult olyan szárazföldi állatok, melyek már szaporodásukat is teljes mértékben függetleníteni tudták a víztől. A hüllők (Reptilia) „változó testhőmérsékletű” (hidegvérű, vagy poikilotherm) gerinces állatok, melyek életük minden szakában tüdővel lélegzenek, tehát átalakuláson nem mennek át.

Testükön nincsenek tollak, vagy szőrképződmények, hanem pikkelyek vagy páncél borítják azt, melyek felületét többé-kevésbé elszarusodott hámréteg fedi és mészlerakodások szilárdítják. Bőrmirigyeik nincsenek, felületük mindig száraz. Némely gyíkfajok bőrében levő mészszemcsék a kezdeti jelei lehetnek a páncélképződésnek. A nagyobb lapos mészpikkelyek, mint amilyenek a „halpikkelyű”-eknél található,  be vannak ágyazva a gyíkok bőrébe, vagy mozaikos szerkezetűek, ami a test nagyobb hajlékonyságát teszi lehetővé. Az ilyen páncéllemezek vagy zsindelyszerűen fedhetik egymást, mint a bőr pikkelyei, vagy hajlékonyan ízesülhetnek egymással, mint a krokodilok esetében. A bőrnek ezek a csontszerű képződményei a teknősökben nagyon korán összenőnek a csontváz bizonyos részeivel, míg a ráboruló felső bőr, nagymértékben elszarusodva, az úgynevezett teknőshéjjá alakul. Bár manapság egyetlen csupaszbőrű hüllőt sem ismerünk, mégis lehetséges, hogy sok kihalt fajnak hiányzott a pikkelyruhája.

A hüllők csontváza csaknem teljesen elcsontosodott, azonban az egyes részei annyira különböző felépítésűek, hogy általánosan jellemző leírást nehéz készíteni róluk. Koponyájuk, mely sok tekintetben feltűnően megegyezik a madarakéval, többé-kevésbé lapos és az állkapocs váza az arccsontokkal együtt hangsúlyossá vált rajta. Nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a hüllők ősi koponyája olyan szilárd csontburok volt, melyen csak az orrnyílások, szemüregek és a halántékablakok voltak szabadok. Ez a változás nagy jelentőséggel bírt a koponya nagyobb mozgékonyságában illetve az állkapcsi izomzat átrendeződésének következtében, annak erőteljesebbé válásában.
Sok hüllő gerincoszlopa nyak-, mell-, lágyék-, medence- és farkrészre osztható, mindig elcsontosodott és jól feltűnő csigolyákra tagolódik. A csigolyák száma azonban az állat testének hosszúsága szerint rendkívül változó, úgyhogy a teknősöknek alig 30 csigolyájuk van, a kígyóknak azonban 400-nál is több lehet. Az alsóbbrendű hüllők csigolyái mindkét oldalt bemélyedtek, a krokodilokéit és a felemásgyíkokéit rostos korongok választják el egymástól. A változó számú bordák mindegyik fajnál tökéletesen fejlettek, és a kígyókéi szabadon mozgathatók. A mellcsont (és a vállöv) sok lábatlan hüllőben hiányzik. Kulcscsontja nemcsak a lábatlan, hanem némelyik jól fejlett végtagokkal rendelkező hüllőnek, pl. a kaméleonoknak sincs. A gyíkok medenceöve többé-kevésbé éppen úgy elcsökevényesedett, mint a vállövek, számos kígyóé egyetlen csontpárrá lett vagy teljesen hiányozhat is.

A hüllőknek lehetnek fogaik, melyek három típusba sorolhatók: pleurodont (a csont egyik oldalán lévő barázdában ülő), acrodont (a csont élén ülő), és thecodont (valódi fogmederben ülő) fogak. Funkcióra a fogak csaknem mindig a zsákmány megragadására és megtartására szolgálnak s csak ritkán a szétrágására. Általában egyszerű kúpalakúak, egyenesek vagy hátrafelé görbültek, de akadnak olyan fogak is, melyek oldalt összenyomottak s koronájuk redős vagy tarajos, sőt a gyümölcs- és magevő vagy keményhéjú csigákkal táplálkozó gyíkokban félgömbalakú koronával bíró zápfogak is találhatók.

A táplálócsatorna szervei nagyon változatosak. Egyes fajok, pl. a krokodilok nyelve csak egy előreugró, lapos kidudorodás, mely a szájüreg alján fekszik, ahhoz mindenütt hozzánőtt és egyáltalában nem mozgatható. Más fajoké, pl. a teknősöké, húsos, rövid, vaskos; a gyíkoké tojásalakú, lapos, vagy két rövid, puha, háromszögű, esetleg lekerekített, illetve hosszú, elszarusodott hegyben végződik s különösen a kígyóké nagyon mozgékony. Sok faj nyelve hüvelybe húzható vissza, melyből pl. a kaméleonok nagyon pontosan, célzottan tudják kilökni azt. A gyíkok rendszerint a nyelv nyaló mozdulataival is isznak, a kígyók azonban erre ritkán vagy egyáltalában nem használják nyelvüket, mert a víz felvétele az alsó állkapocs rágó mozdulatainak a segítségével megy végbe.

Sok hüllőnek a szemei nem nagyon mozgathatók, mozgás közben a szem lassan és szakaszosan szinte átugrik az új pozícióba, amint pl. a kígyók esetében. Előfordul azonban ennek az ellenkezője is: a kaméleon a szemeit egymástól teljesen függetlenül különböző irányba tudja forgatni. A szem szivárványhártyája többnyire élénk színű. Egyes fajok szembogara kerek, másoké függőlegesen hasított, ami nagyon tágulékony, így az állat az éjszakai életre is alkalmassá vált.
A hüllők szaglása az ún. Jacobson-szerv segítségével történik, mely az orrüregük melléküregében található kémiai érzékszerv. Nyelvük sűrű kiöltésével a levegőben lévő és a nyelvre tapadó szagmulekulákat juttatják a Jacobson-szervhez, melynek segítségével aztán képesek érzékelni a zsákmány közelségét, vagy más egyedek jelenétét is.

Vérük piros, vérsejtjeik tojásdad alakúak és sejtmaggal rendelkeznek. Keringési rendszerük a kétéltűekénél jóval fejlettebb. A hüllők szívének egy három részre osztott, de még nem tökéletesen elválasztott kamrája és két pitvara van. Idegrendszerük szintén fejlettebb a kétéltűeknél, jellegzetes idegrendszeri eredetű szervük a parietális szerv, vagy „harmadik szem”, az epitalamus egyik nyúlványa, amely a hidasgyíkoknál és néhány másik gyíkfajnál áttöri a koponya fejtetői (parietális részét, és valódi fényérzékelést szolgál.

A bélcsatorna, a kiválasztó- és az ivarszervek egy közös üregbe, a kloakába nyílnak, mint a kétéltűeknél. A külső párzószervek csaknem kivétel nélkül megvannak. A legtöbb hüllő tojásokból fejlődik, melyek alakra általában a madarak tojásaihoz hasonlítanak. Nagy, olajban gazdag sárgájuk és többé-kevésbé nagy tömegű fehérjéjük van s bőrnemű, gyakran nyújtható héj veszi körül őket, melybe héjba kisebb-nagyobb mennyiségű mész rakódik. A tojások fejlődése az anyaállat petevezetékében legtöbbször már a lerakás előtt megkezdődik. Egyes fajok embriója már itt teljesen kifejlődik: a fiatal állatka a tojás héját még a petevezetékben, vagy rögtön a tojás lerakása után áttöri s így elevenen születik (elevenszülő pl. a lábatlan gyík és a keresztes vipera). A tojásokat rakhatják a talajba ásott, vagy más állatoktól kisajátított üregbe, korhadó szerves anyagba (pl. komposzthalomba), partmenti iszapba stb. A hazai fajok többségénél a nászidőszak májusra, júniusra esik, az utódok pedig július augusztus folyamán jönnek a világra. Ivadékgondozás csak a krokodiloknál (Crocodylia) és az óriáskígyóféléknél (Boidae) figyelhető meg. Elsősorban a gyíkoknál gyakori az ivari kétalakúság, ez különösen nászidőszakban lehet jelentős. A párzást sokszor különböző figyelemfelkeltő viselkedések illetve a hímek territoriális párviadalai előzik meg.

Minden hazai hüllőfaj ragadozó, méretüktől, gyorsaságuktól és élőhelyüktől függő zsákmányt fogyasztanak (a kisebb gerinctelenektől a kisemlősökig), Magyarországon nem honos fajaik között azonban számos növényevő is akad.

Magyarországon minden hüllőfaj védett!

A legfőbb veszélyeztető tényező Európában és hazánkban is az élőhelyeik elpusztítása és a gázolás. A legtöbb hazai faj előfordulási területe szerencsére védettséget élvez. A rovarokat és más gerincteleneket fogyasztó fajoknál az ezek ellen használt vegyszerek okoznak gondot, a kígyókat pedig a szándékos pusztítás, agyonverés is fenyegetheti. A legtöbb hazai hüllőpopuláció helyzete stabil, számos, a Berni Egyezményben fokozottan védett faj állományai nálunk igen jó állapotban vannak. Van azonban néhány veszélyeztetett faj is, veszélyeztetettségük főként speciális élőhely igényükkel (homoki gyík), elszigeteltségükkel (rákosi vipera, haragos sikló), városközeli élőhelyeik beépülésével (pannon gyík) van kapcsolatban.
A hüllők védelme elsősorban élőhelyeik megóvásával, rehabilitációjával, újabb élőhelyek létesítésével (pl.: gyíkvárak), a lakosság informálásával, ritkábban fogságban történő szaporításával folyik. A kétéltűek számára létesített „békaalagutak” számos hüllő számára is biztonságosabbá teszik a forgalmas úttesteken történő áthaladást.

A hazai fajok besorolása a következő (ZUG, 1993):

Hüllők – Reptilia
   Osztály: Anapsida
      Rend: Teknősök – Testudines
         Család: Mocsáriteknős-félék – Emydidae

             Emys orbicularis (LINNAEUS, 1758) - mocsári teknős

   Osztály: Diapsida
   Alosztály: Lepidosauria 
      Rend: Pikkelyes hüllők – Squamata
      Alrend: Lábatlangyík alkatúak – Anguimorpha
         Család: Lábatlangyíkfélék – Anguidae

            Anguis fragilis (LINNAEUS, 1758) – lábatlan gyík

      Alrend: Vakondokgyík alkatúak – Scincomorpha
         Család: Vakondokgyíkfélék - Scincidae

            Ablepharus kitaibelii fitzingeri (MERTENS, 1952) – pannon gyík

         Család: Nyakörvösgyíkfélék - Lacertidae

            Podarcis muralis (LAURENTI, 1768) – fali gyík
            Podarcis taurica (PALLAS, 1841) – homoki gyík
            Zootoca vivipara (JACQUIN, 1787) – elevenszülő gyík
            Lacerta viridis (LAURENTI, 1768) – zöld gyík
            Lacerta agilis (LINNAEUS, 1758)  – fürge gyík

      Alrend: Kígyók – Serpentes
         Főcsalád: Colubroidea
         Család: Siklófélék – Colubridae

            Natrix natrix (LINNAEUS, 1758) – vízi sikló
            Natrix tessellata (LAURENTI, 1768) – kockás sikló
            Zamenis longissimus (Elaphe longissima) (LAURENTI, 1768) – erdei sikló
            Coluber caspius (GMELIN, 1789) – haragos sikló
            Coronella austriaca (LAURENTI, 1768) – rézsikló

         Család: Viperafélék – Viperidae

            Vipera berus (LINNAEUS, 1758) – keresztes vipera
            Vipera ursinii rakosiensis (MÉHELY, 1894) – rákosi vipera

Manapság ide sorolják a madarak (Aves) rendszertani kategóriáját is a következőképpen: Diapsida/Sauria/ Ornithosuchia/Aves). Mi a madarakat külön tárgyaljuk.